Generációk

A  második világháború végén új korszak köszöntött be a katonai repülésbe. Megjelentek az első hadrendbe állított sugárhajtású vadászrepülőgépek. Ettől kezdve a napjainkig használt gépek nagy fejlődésen mentek át és azóta eltelt időszak repülőit generációkhoz szokás kötni. Minden típusnak vannak jellemzői ami alapján generációba sorolják.

Az első generáció jellemzője, hogy a második világháború „terméke” vagy közvetlenül az ezt követő időszakból való, sugárhajtású általában már tisztán fém építésű,3 pontos (orrfutós) behúzható futóművű,esetleg kezdetleges katapultüléssel felszerelt, de még gépfegyverrel rendelkező repülőgépek, melyek vízszintes repülésben nem tudják átlépni a hangsebességet. Ilyen többek között:

 Messerschmitt Me-262 és az angol Gloster Meteor, orosz MiG-15, francia Dassault Ouragan

A második generációs repülőgépek tervezési alapelve volt a „magasabbra, gyorsabban” Itt kezdenek elterjedni a fedélzeti radarok. Jellemzőjük továbbá, hogy már többségében képesek átlépni a hangsebességet vízszintes repülésben köszönhetően a folyamatosan fejlődő hajtóműveknek, melyen megjelentek az utánégetők. Korszakra jellemző még a delta szárny használata. Több típusnál alkalmaznak belső fegyverteret. Ez az időszak nagyjából 50-es évek elejétől kb. a hatvanas évek végéig tart.  Megjelennek az első légiharc rakéták. A légi utántöltés mindennapossá válik nyugaton. Ebbe a generációba tartozik több háborús veterán is: 

MiG-19, korai MiG-21-esek, F-8 Crusader, korai F-4 Phantom, Mirage III, F-104 Starfighter

A harmadik generáció sokat merített az előző generáció háborús tapasztalataiból. Sokat finomodott az aerodinamika és még többet fejlődött az elektronika/avionika. A tervezők a változtatható szárnynyilazásban látják a jelenüket és jövőjüket. A törzset úgy tervezik, hogy az is termeljen felhajtó erőt manőverezés vagy nagyobb állásszögű repülés közben. Megjelennek a „dupla nullás” katapultülések.(nulla magasságon, nulla sebesség mellett biztonságosan lehet katapultálni)Megjelennek tovább a pilóta fülkében az analóg műszerek mellett kijelzők is és a beépített önvédelmi eszközök (passzív és aktív eszközök). Ez a korszak főképp a 70-es, 80-as éveket fedi le, megjelennek a ma is használt típusok (előd változatai). Sokak által ismert típusok:

F-14 Tomcat, F-16, MiG-23, MiG-29, Szu-27, Panavia Tornado, Mirage F1

A negyedik generáció alapvetően a harmadik generációs típusokra épül csak korszerűbb felszerelésekkel. Különösen elektronika fejlődik sokat, ehhez társul modernebb fegyverek hordozása. Ez a korszak igazából napjainkig is tart, gyors fejlődéseknek köszönhetően, ezért található olyan megjelölés is, mint 4+ vagy 4++ generáció. A 4+ generációnál általában valamilyen fegyverintegrációról van szó némely repülőgépnél megjelennek az AESA radarok, 4++ már gyakorlatilag az 5. generációs „tudással” rendelkeznek, csak nem alacsony észlelhetőségűek. Keleti típusokon láthatóak a hajtóműveken elhelyezett vektorálható fúvócső – hogy jobban manőverezzen.

Ilyenek:

F-16 Block 50, F-15SA, Dassault Rafale, Szu-35S , J-10  

Ötödik generációba soroljuk az alacsony észlelhetőségű (és nem lopakodó!) repülőgépeket. Ennek lényege, hogy a szemből mért RCS (radar cross section) egy bizonyos érték alatt van. További jellemzőjük lehet a szupercirkálás, ami annyit tesz, hogy a gép utánégető használata nélkül képes átlépni a hangsebességet vízszintes repülésben. Több korszerű típus jellemzője még a beömlőnyílások határréteg leválasztójának elhagyása (bár ez néhány 4+ gépnél is megjelenik, A határréteg az áramlásba helyezett test felületét körbevevő vékony réteg, melyben az áramlást a közeg (levegő vagy folyadék) viszkozitása határozza meg.) Fontos jellemzőjük a belső fegyverterek kialakítása. Megjelennek a műszerfalat kiváltó teljes felületű érintő kijelzők. Lássunk párat:

Hatodik generáció még csak tervező asztalon létezik. Nincs hivatalos kritérium irányukba, csak egyet lehet tudni (jelenleg): repülnie önállóan, pilóta nélkül és persze pilótával is tudnia kell. Természetesen mind azt is amit egy ötödik generációs típus.