Lockheed Martin F-35A/B/C Lightning II
Mostanság nagy sláger makett az F-35-ös, ami nem is csoda, hiszen egy egyre jobban elterjedt repülőgép típusról beszélünk. Idén nyáron jelent meg az Italeritől 1:72 –es méretarányban a haditengerészeti F-35C változat, nemrég jelentette be a Tamiya 1:48-ban szintén a C változatot. A német Revell új szerszámos készletként adja ki hamarosan 1:72-ben az F-35A-t. De a makettező társadalomban van némi zavar a változatok között, hogy akkor most melyik a légierős vagy tengerészeti verzió – ebből adódóan most röviden áttekintjük a változatokat.
Az amerikai hadvezetés a ’90-es években már gondolkodott egy új, a meglévő típusok kiváltására alkalmas 5. generációs vadászbombázón. A programot JSF-nek, Joint Strike Fighternek – „közös támadó vadásnak” nevezték el. A felmerült igények között szerepelt az alacsony észlelhetőség (és nem a „lopakodás”, mert ilyen nem létezik) és a belső fegyvertér (bombakamra) kialakítása, hogy a legfontosabbak említsük.
Előzetesen benyújtott tervek alapján a 2000-es évek elején a Boeing-et és a Lockheed Martint (LM) választották ki a prototípusok elkészítésére. A költség csökkentés érdekében egy alaptípussal számoltak, amit aztán a 3 fegyvernem igényeihez alakítottak, így lett az A variáns a légierőé (USAF-United States Air Force), a B a tengerészgyalogságé (USMC- United States Marine Corps vagy csak röviden Marines), C a haditengerészeté (USN – United States Navy – csak röviden Navy).
Az A hagyományos szárazföldi, a B a STOVL (Short Take Off – Vertical Landing – rövid úton felszálló, helyben leszálló), a C pedig az anyahajós üzemre alkalmas verziót takarta. A Boeing az X-32-vel, a LM pedig az X-35-tel szállt be a versenybe ( X mint eXperimental – kísérleti) . Mindkettőjüktől a STOVL protokat várták a vezetők. Bár a Boeing gépe előbb repült, mégis az LM X-35-öse nyerte a párbajt, a Pentagon az LM-el szerződött a további fejlesztésre és a sorozatgyártás felkészülésére. Az eredeti nomenklatúra alapján F-24-nek kellene lennie a típusjelölésnek, mégis maradt -35. Egy hajtómű került a gépbe, a Pratt and Whitney F135 utánégetős gázturbinás sugárhajtómű. Az amerikai haderőkön kívül nagyon sok más ország is alkalmazza, mint pl. a legtöbb európai NATO tag, Hollandia, Dánia, Norvégia, ezeken felül Japán, Ausztrália is, vagy fogja használni: Németország, Lengyelország, Csehország, Kanada. A pilótafülke ultramodern kialakítású, már nincs fejmagasságú kijelző (HUD- Head Up Display), a pilóta sisakjába épített kivetítő helyettesíti, a műszerfal pedig egy nagy érintőkijelzős (!) felület. Sok esetben a hagyományos fém alapú vezetékeket optikaival váltották fel,s a gép alkalmas a szupercirkálásra – azaz képes átlépni a hangsebességet vízszintes repülésben az utánégető használata nélkül (természetesen külső függesztmény nélkül), csak hogy néhány érdekességet kiemeljünk a típusról. Természetesen a legkorszerűbb AESA radarral van ellátva.
Na de lássuk a főbb különbségeket:
F-35A
Az alap légierős változat. Ebből készül a legtöbb. Hagyományos szerkezeti kialakítású, dupla függőleges vezérsíkkal, 3 pontos tricikli elrendezésű futóművel, amiket előre felé húz be. A kabintető egy elemből van és előre nyílik fel. A törzs két oldalán alakították ki a beömlő nyílásokat, melyek klasszikus határréteg leválasztó nélküliek. Belső fegyverterén kívül a szárnyakon is kialakítottak 3-3 felfüggesztési csomópontot további fegyverek szállítására. Csak az A-nak van egyedül beépített csöves lőfegyvere, az M61 Vulcan forgócsöves gépágyú. Levegőben utántölthető, az USAF-nál szabványos merev csöves rendszerrel.
F-35B
A legkülönlegesebb verzió, hiszen ez képes „helyből le-fel szállni”. A kifejezetten a régebbi Harrier leváltására tervezték, de elődjétől merőben eltérő megoldásokkal. Az egyetlen hadrendbe állított STOVL gép, mely szuperszónikus Az alap kialakítás megegyezik az A-val egy nagy különbséggel: hajtómű fúvókáját lefelé is tudja hajtani, hogy a toló erő ne vízszintesen, hanem függőlegesen hasson. Ahhoz, hogy a gép egyensúlyban is maradjon lebegés, függőleges mozgás közben, a pilóta fülke mögé, a törzs középvonalában beszereltek egy emelő csőlégcsavart, amit szintén a főhajtómű hajt meg. Ez alap repülési konfigurációban takaró lemezekkel zárva van, hogy ne rontsa az alacsony észlelhetőséget és persze ne növelje a légellenállást. Függéskor a kormányzást az elődhöz hasonlóan oldották meg: a hajtóműből elvezett nagy nyomású gázt a szárny végeken lévő fúvókákon vezetik ki, ezzel változtatva az oldalirányú mozgását. Levegőben a hajlékony csöves-kosaras módszerrel utántölthető, a fogadó cső csonkot a törzs elülső részének jobb oldalán található. Terveztek hozzá egy külső függesztésű gépágyú konténert, amit a törzs közepén lévő függesztési pontra lehet felrakni. A Marines-en kívül hadrendben van még briteknél és az olaszoknál, Japánban is.
F-35C
Haditengerészeti verzió repülőgép hordozó hajókhoz. A legkésőbb hadrendbe állt változat tér el talán legjobban az A-tól. megnövelték a szárnyat a nagyobb felhajtóerő érdekében, de a vízszintes vezérsík területe is nagyobb lett. A szárnyak a könnyebb tárolás érdekében a külső harmaduknál felhajtható kivitelűek. A futómű meglett erősítve az durvább leszállások miatt, orrfutó pedig dupla kerekes lett és felszerelték azon kiegészítőkkel, hogy az anyahajóról a gőzkatapulttal indítható legyen. Behúzható, megerősített fékezőhoroggal is ellátták, hogy alkalmas legyen hajó fedélzeti leszállásra. Megnövekedett felszálló tömeg miatt neki van a legerősebb F135 hajtóműve. Légi utántöltő rendszere megegyezik a B-vel. Ez a változat is hordozhatja a B-nél említett gépágyú konténert. Csak a Navy és a Marines használja .
